Bár az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mindössze néhány hétig tartott, a szabadságvágy, a nemzeti függetlenség és a diktatúra elleni kiállás jegyében a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye lett.
A forradalom azonban nem hirtelen felindulásból, hanem az azt megelőző időszakban sokáig gyülemlő társadalmi elégedetlenség, nemzeti sérelmek és a változás reményének eredményeként született meg. Az október 23-án Budapesten kitört felkelés, majd annak országszintű elterjedésének alapos megértéséhez ezért érdemes visszatekinteni a korábbi évek társadalmi, politikai és gazdasági folyamataira.

Az olyan mérföldkövek tanulmányozásával, mint a második világháború öröksége és a szovjet megszállás, a Rákosi-rendszer diktatúrája, a sztálinizmus válsága, a magyar értelmiség és ifjúság elégedetlensége, valamint a lengyel események inspiráló hatása tisztább képet adhat azokról az előzményekről, amik közvetlenül járultak hozzá a felkelés kitöréséhez. Cikkünkben ez az öt fő előzmény köré építve mutatjuk be, hogyan érlelődött a forradalom a magyar társadalom mindennapjaiban, majd robbant ki 1956. október 23-án.
A második világháború következményei és a szovjet uralom kezdete
Magyarország a vesztesek oldalán került ki a második világháborúból. A frontok átvonulása, a bombázások és a nyilas rémuralom óriási veszteségeket okozott. Az ország gazdasága és infrastruktúrája romokban hevert, Budapest szinte teljesen megsemmisült, és több százezren estek áldozatul. Bár a párizsi békeszerződés formálisan függetlenséget jelentett, a háború befejeztével a Szovjetunió katonai megszállás alá vonta az országot.
A szovjet katonai jelenlét komoly gazdasági, politikai és társadalmi terhet rótt az országra, ami egyben az újjáépítési folyamatokat is jelentősen akadályozta, mert:
a szovjet megszálló csapatok ellátása és a jóvátételi kötelezettségek szinte teljesen felemésztették az ország háború által megtépázott erőforrásait;
az állandó szovjet katonai jelenlét folyamatos nyomást és titkos megfigyelést jelentett a lakosság számára, ami sokakban bizonytalanságot és félelmet keltett;
a Szovjetunió ezáltal fokozatosan a saját érdekei szerint, a szovjet típusú diktatúra mintájára (pl. államosítás, tervgazdálkodás, politikai tisztogatások) alakíthatta Magyarország újjáépítést.
A háborús pusztítás, a totális kontrollra és elnyomásra épülő idegen megszállás, az erőltetett tervgazdálkodás és a kiszolgáltatottság mind hozzájárult a magyar társadalom elégedetlenségének és nemzeti sérelmeinek elmélyüléséhez, valamint a szabadság és függetlenség iránti vágyának erősödéséhez.
A pengő 1946 nyarára példátlanul elértékelődött, és augusztus 1-jén hivatalosan is a magyar forint váltotta fel.
Mindennapok a Rákosi-rendszer diktatúrájában
Az 1947 augusztusában megtartott új választásokon a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Párt választási csalással (kék cédulás választások) aratott sikert, ami megnyitotta az utat a szovjet mintára épülő egypártrendszer és kommunista diktatúra kiépítése előtt. Az 1949 tavaszán tartott választásokon már csak a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) indult, élén Rákosival, aki a sztálinista modell egyik legszélsőségesebb változatát képviselte.

Rákosi minden politikai hatalmat az MDP és azon belül saját személye köré összpontosított. A gazdaság, a kultúra, az oktatás és a hétköznapi élet minden területe a pártállam totális ellenőrzése alá került, és a társadalmon eluralkodott a félelem. A gyakorlatilag már 1945 óta működtő, majd 1948-ban a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (ÁVH) elnevezett titkosrendőrség állandó megfigyelése és brutalitása miatt bárki könnyen gyanúba keveredhetett. A következő éveket tömeges letartóztatások, koncepciós perek és internálások jellemezték.
Rákosi rendszerének erőltetett iparosítása, a kollektivizálás és a beszolgáltatási rendszer az életszínvonal drasztikus csökkenésével, a parasztság elszegényedésével és komoly hiánygazdasággal járt. Mindez az ÁVH politikai terrorjával karöltve egyre nagyobb elégedetlenséget és változás iránti vágyat keltett a társadalomban.
A második világháború öröksége és a Rákosi-korszak erőltetett iparosításának következtében, különösen a nehézipar tekintetében a magyar lakosság lakás és az alapvető élelmiszerek hiányában szenvedett.
Ezekre a feszültségekre már a Szovjetunió is felfigyelt. Sztálin halálát követően 1953-tól egyre inkább az enyhülés felé mozdultak, amivel Rákosi politikája egyre tarthatatlanabbnak bizonyult. A szovjetek a rendszer stabilitásának fenntartása és az új politikai irányvonalul érvényesítése érdekében új vezetőt kerestek Magyarország élére.
Sztálin halála és a változó nemzetközi politikai légkör
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet blokkban a sztálinizmus fokozatosan válságba került. A szovjet vezetésben hatalmi harc zajlott, amiben végül az enyhülés politikáját képviselő Nyikita Hruscsov diadalmaskodott.
A változás Magyarországot is komolyan érintette. 1953-ban Moszkva akaratával összhangban Rákosit rövid időre háttérbe szorították. Bár a párt vezetője továbbra is Rákosi maradt, a miniszterelnöki székbe Nagy Imrét választották, aki „új szakasz” programjával mérsékeltebb irányvonalat képviselt, többek közt:
felszámolta az internálótáborok rendszerét, és részleges amnesztiát hirdetett;
felfüggesztette az erőltetett iparosítást;
béremeléssel próbálta javítani az életszínvonalat.
Amikor viszont 1953-ban a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) NATO-tag lett, kiéleződni látszódtak a hidegháborús feszültségek, aminek orvoslására nem tartották ideálisnak Nagy Imre politikáját. A miniszterelnök nem volt hajlandó lemondani, így Moszkva nemcsak megbuktatta, hanem a pártból is kizárta, helyélre pedig Rákosi embere, Hegedüs Andrást került. Nagy Imre reformkísérletei azonban a magyar lakosság körében egy igazságosabb, élhetőbb szocializmus reményét keltette fel, és egyre többen szálltak szembe a Rákosi és vezetőtársai által képviselt értékekkel.
1956 februárjában Hruscsov a XX. pártkongresszus zárt ülésén elítéltea sztálini személyi kultuszt, ami a többi szocialista országban is jelentős változások lehetőségét jósolta elő. Ez az úgynevezett „olvadás” (szovjet politikai enyhülés) légköre azt az illúziót keltette, hogy a szocialista országokban is lehetőség nyílhat bizonyos reformokra és a politikai légkör enyhítésére.
Az NSZK NATO-tagsága csak egy esemény volt a sok közül a politikai világszínpadon: a hidegháború feszültségei nemzetközi szinten jelen voltak, amik a gyarmati felszabadító mozgalmakkal és a Szovjetunió presztízsének megingásával mind hozzájárultak ahhoz, hogy 1956-ban a magyar társadalom is bátrabban fel merjen lépni. Az a tény, hogy magában a Szovjetunióban is elítélték a sztálinista túlkapásokat, a magyarokban is azt az érzést keltette, hogy valóban lehet esély a változásra.
A magyar értelmiség, ifjúság és munkásság szerepe a forradalomhoz vezető úton
Az 1950-es évek közepére a magyar értelmiség, különösen az írók, újságírók és egyetemisták (közösen: pártellenzék) egyre erőteljesebb és hangosabb kritikákat fogalmaztak meg a Rákosi-féle diktatúrával szemben. A Magyar Írók Szövetsége fórumain és a sajtóban egyre többször lehetett találkozni a politikai és gazdasági reformok szükségességét hangsúlyozó véleményekkel.
Az 1955-ben viták szervezésére létrehozott Petőfi Kör a nyilvánosság előtt is kimondta azt, amiről sokan addig csak zárt körben mertek beszélni: a diktatúra zsákutcába vezette az országot. A Petőfi Kör hatására egyre több hasonló vitafórumot hoztak létre, és az üzenet egyre nagyobb közönséget szólított meg, főleg diákokat és fiatal értelmiségieket.

A megosztottság végül a párton belül is konfliktusokhoz vezetett, ami Rákosi lemondását eredményezte. Az MDP első titkári pozíciójába a Rákosi-politikát képviselő Gerő Ernő lépett, Rákosi pedig a a szovjet vezetés utasítására a Szovjetunióba költözött, ahonnan többé nem térhetett vissza Magyarországra. A lakosság azonban ezzel a változással sem elégedett meg. 1956 őszére a szegedi egyetemisták megalapították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét (MEFESZ), a kommunistáktól független ifjúsági szervezetet, majd általuk inspirálva több egyetem is így tett.
Az egyetemisták többek közt a szovjet csapatok kivonását, szabad választásokat és sajtószabadságot követeltek, ami a munkásság elégedetlenségével (alacsony bérek, kimerítő munkakörülmények, létbizonytalanság) végleg a változás mellé állította a lakosságot. Az értelmiség, az ifjúság és a munkásság közös fellépése nélkül az októberi események nem válhattak volna országos méretű forradalommá: a különböző társadalmi csoportok együttes elégedetlensége volt a fő mozgatója annak, hogy az 1956-os megmozdulás valódi nemzeti összefogássá váljon.
A lengyelországi eseményekből merített erő
1956 nyarán és őszén Lengyelországban is feszültségek robbantak ki a sztálinista rendszer ellen. A poznańi munkásfelkelést ugyan a hatalom véresen leverte, de az események jelentős változásokat hoztak a lengyel kommunista pártban: Władysław Gomułka vezetői pozícióba való visszatérése reformfolyamatokat indított el, és sikerült jelentősen csökkenteni a szovjet befolyását Lengyelországban.
A lengyelországi fejleményeket Magyarországon is figyelemmel kísérték, és sokan úgy vélték, ha a lengyeleknek is sikerült változásokat elérniük, akkor Magyarországon is van esély a sikerre. Ennek a változásnak és a lengyelországi szolidaritás jegyében a Budapesti Műszaki Egyetem hallgatói békés felvonulást szerveztek 1956. október 23-ra. A tüntetőkhöz több egyetem és egyre nagyobb számú járókelő és munkás is csatlakozott. Amikor viszont este az ÁVH a tömegbe lőtt, a fegyveres felkelés szinte elkerülhetetlenné vált.
ember gyűlt össze.
A magyarok közvetlen inspirációt merítettek a lengyel példából, mert reményt adott számukra, hogy ők is elérhetnek valamilyen szintű függetlenséget a szovjet rendszerrel szemben. Ez a bátorítás volt az utolsó lökés a már régóta érlelődő elégedetlenség nyílt kifejezésére.

Összegzés
Az 1956-os forradalom nem egyetlen pillanat és nem is egy esemény, hanem számos összefonódó és egymást erősítő előzmény eredménye volt. A felgyülemlő társadalmi, gazdasági és politikai feszültségek a XX. századi magyar történelem egyik legfontosabb fordulópontját hozták.
A második világháborút követő szovjet megszállás, a Rákosi-rendszer elnyomása, a sztálinizmus válságának jelei, a magyar értelmiség és fiatalság tiltakozó hangja, valamint a lengyelországi események bátorító példája együtt teremtette meg azt a robbanásveszélyes helyzetet, amiből 1956 októberében végül kitört a szabadságvágyból táplálkozó felkelés.
Bár a forradalom rövid életű volt és a szovjetek leverték, ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy a magyarok megmutassák, nem hajlandók tovább elnyomásban élni. A felkelők a bátorság, az összefogás ereje és a szabadság iránti rendíthetetlen vágy által vezényelve megalapozták az utat a diktatúra felszámolása és egy szabadabb Magyarország előtt.