A közelmúltban, különösen a II. világháborúban és az azt követő hidegháborús időszakban a világ nagy része folyamatosan figyelemmel kísérte az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország (akkor még Szovjetunió) tevékenységeit. Az USA a II. világháború után a világ vezető gazdasági hatalmává vált. Bár a Szovjetunió gazdasága súlyosabban megsínylette a háborút, központosított gazdaságával a politikai és katonai célokra összpontosítva képes volt gyorsan az újjáépítés és modernizáció útjára lépni, és ezáltal megtartania nagyhatalmi státuszát.
A két fél eltérő ideológiai nézetei tovább mélyítették a nyugati és keleti blokk közötti szakadékot. Míg az USA a kapitalista piacgazdaságot és a demokratikus szabadságjogokat hirdette, a Szovjetunió a kommunizmus alapján rendezkedett be. Ebben a kétpólusú világban Kína a kezdetekben a szovjet típusú kommunizmust követte, de az 1970-es évektől fokozatosan eltávolodott attól.
Az amerikai médiában Oroszország és Kína ma is mumusnak számít, és a szakértők soha nem engedik, hogy amerikai nézőközönségük elfelejtse, hogy Oroszország atomhatalom, vagy hogy Kína kommunista ország – még ha nem is a kommunizmus hagyományosan vett értelmében.
Oroszországot gyakran az USA politikai és katonai riválisaként ábrázolják, Kínát pedig az USA globális gazdasági vetélytársaként. Előbbi esetében ennek oka Oroszország NATO-val való szembenállása és az ukrajnai konfliktus, utóbbiéban pedig Kína növekvő gazdasági, technológiai és globális befolyása.
Bár Kína és Oroszország kapcsolata is sok érdekességet és fordulatot tartalmaz, ebben a cikkben azokat az eseményeket vizsgáljuk meg, amelyek meghatározták az orosz–amerikai kapcsolatokat. A történelemben nem is kell sokáig – elég mindössze 15 évet – visszamennünk, hogy példákat találjunk:
1. A Medvegyev–Obama Új START-szerződés
Bár a vasfüggöny leomlásával és a Szovjetunió széthullásával a 90-es években egyre több együttműködés jellemezte az amerikai–orosz kapcsolatokat, sőt még hatalomra kerülésekor 2000-ben Vlagyimir Putyin Oroszország NATO-csatlakozásának lehetőségét is fontolgatta, a Bush-kormányzat idején (2001–2009) a két fél kapcsolata egyre inkább elmérgesedett. Az ígéretesnek tűnő együttműködéseket egyre több konfliktus váltotta fel:
Oroszország ellenezte az Egyesült Államok 2003-as iraki invázióját.
Az Egyesült Államok támogatta a NATO keleti határainak kiterjesztését, amelyet Moszkva stratégiai fenyegetésnek tekintett.
A 2008-as orosz–grúz háború során az USA nyíltan támogatta Grúziát, ami tovább mélyítette a két ország közötti bizalmatlanságot.
A két nukleáris hatalom szembenállásának kimenetelétől tartva az újonnan megválasztott Barack Obama előtérbe helyezte az orosz–amerikai kapcsolatok stabilizálását. Hivatalba lépését követően hamar kapcsolatba lépett Dmitrij Medvegyev orosz elnökkel, hogy megvizsgálják diplomáciai kapcsolataikat és katonai szembenállásukat. 2010-es találkozójuk eredménye az Új START-egyezmény volt, amellyel összhangban megállapodtak nukleáris arzenáljaik jelentős csökkentésében. A szerződés 2011-ben lépett hatályba és 2021-ben további öt évvel hosszabbították meg.
Egy nappal később azután, hogy Obama a moszkvai The New Economic School (NES) magán felsőoktatási intézményben a kölcsönös békéről és fellendülésről mondott lelkesítő beszédet, alelnöke, Joe Biden azt állította, hogy Oroszországnak zsugorodó népességével és elsorvadó gazdaságával hamarosan nem lesz más választása, mint hogy eleget tegyen a Nyugat nemzetbiztonsági követeléseinek.
Nem ez volt Biden egyetlen megjegyzése, amellyel az oroszok nemtetszését váltotta ki. A 2012-es oroszországi választások előtt úgy vélekedett, hogy Oroszország számára az lenne a legjobb, ha Putyin nem indulna az újraválasztáson. Biden a 2021-es amerikai választások megnyerésével elnökként közvetlenül a geopolitikai szakadék túloldalán találta magát Putyinnal szemben.
2. Menedékjog Edward Snowdennek
Edward Snowden (1983) amerikai informatikus, akit az amerikai szövetségi védelmi intézmény kriptológiai részlegének, a szigorúan titkos Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) számítógépes rendszereinek megfigyelésére szerződtettek. Feladatai ellátása során az amerikai törvények számos megsértését fedezte fel, különösen az NSA globális megfigyelési tevékenységeit illetően, amellyel az NSA megsértette az amerikai polgárok magánéletét és az alkotmányos jogokat. Amikor feletteseinek szóvá tette felfedezéseit, annyi választ kapott, hogy ezzel ne foglalkozzon.
Snowden mindezt etikailag és erkölcsileg is felháborítónak tartotta, mert szerinte súlyosan megsértették a polgári és emberi jogokat. Ezért elegendő dokumentumot szerzett állításai bizonyítására, amelyekkel 2013-ban a The Guardian és a The Washington Post újságíróihoz fordult. A kiszivárogtatás után Hongkongba menekült, majd Ecuadorba tartott, de oroszországi átszállása közben visszavonták amerikai útlevelét, amellyel Oroszországban ragadt. Ott kapott végül politikai menedékjogot, és ma is ott tartózkodik.
Az USA Oroszország Snowden melletti határozott kiállását a diplomáciai normák és az amerikai diplomáciai kérések szándékos figyelmen kívül hagyásaként értelmezte. A Snowden-ügy ebből kifolyólag a két ország közti diplomáciai kapcsolatok jelentős romlását idézte elő. Mindeközben a közvéleményt eléggé megosztotta a kérdés, hogy Snowden hős-e, aki leleplezte a kormány emberi jogokat sértő megfigyelési gyakorlatait, vagy áruló-e, aki veszélyeztette az amerikai nemzetbiztonságot.
Egy kérdés továbbra is megválaszolatlan: vajon Oroszország azért bújtatta Snowdent, hogy aláássa az Egyesült Államokat érdekeit, vagy valóban úgy gondolja, hogy Snowden közszolgálatot teljesítve kockáztatta a szabadságát és esetleg az életét?
3. A Krím félsziget
2008-ban a bukaresti NATO-csúcson a NATO kijelentette, hogy Ukrajna a jövőben felvételt nyerhet a szövetségbe. A kezdeményezés azonban a sokak által tisztességtelennek tekintett 2010-es választásokat követően hamar megakadt. Viktor Janukovics személyében oroszbarát elnök és kormány került az ukrán politika élére.
Az ukrán nép nem fogadta békésen az új vezetőt. A NATO- és EU-tagságra irányuló törekvések megszüntetése tömeges és erőszakba fulladó tüntetéseket váltott ki (Euromajdan tüntetések). Janukovics 2014-ben elmenekült Ukrajnából. Az ellenzék által vezetett új kormány miniszterelnöke Arszenyij Jacenyuk lett, aki az azonnali NATO-tagság helyett a politikai stabilizációt és az ország irányításának visszaszerzését tűzte ki célul.
Mindezt Moszkva az ukrajnai orosz befolyás fenyegetésének tekintette, amelynek következményeként Oroszország 2014-ben elfoglalta a Krím félszigetet. Az USA az ENSZ Biztonsági Tanácsában próbált nyomást gyakorolni az orosz lépések elítélésére, határozatukat azonban Oroszország azonnal megvétózta, így a javaslatot nem fogadták el. Az USA más nyugati államokkal együtt szankciók sorozatával próbáltak gazdasági és diplomáciai nyomást gyakorolni Oroszországra.
Az USA megnyilvánulásai kezdetben ellentmondásosak voltak. Az amerikai vezetők először rendkívül súlyosan bírálták Oroszországot, miszerint a Krím annektálása egy globális nagyhatalom által súlyosan sérti a nemzetközi jogot. Ugyanakkor Obama elnök lekicsinylően is nyilatkozott Oroszországról, kijelentve, hogy ezek az események nem jelentenek valódi biztonsági fenyegetést az Egyesült Államokra nézve, és Oroszország csupán egy regionális hatalom.
Ezzel szemben Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke nem értett egyet Obama utóbbi kijelentésével. Bár a Krím annektálása számos amerikai és nyugati szankciót eredményezett, más olyan érdemi lépés nem történt, amely komolyan elrettenthette volna Oroszországot politikájának folytatásától.
Amerikai–szovjet kapcsolatok a hidegháború idején
A Szovjetunió hivatalosan 1922-ben jött létre, de az USA csak 1933-bam ismerte el legitim államnak. Ennek oka, hogy a Szovjetunió a bolsevik forradalom eredményeként jött létre, a nyugati államokhoz, például az Egyesült Királysághoz hasonlóan pedig az USA sem támogatta a bolsevik hatalmat. A felek kapcsolata ezért kezdetben bizalmatlan volt.
Szívesen olvasnál többet Oroszország és a NATO-tagállamok viszonyáról? Tudj meg többet a brit és orosz kapcsolatokról az erről szóló cikkünkben!
A diplomáciai együttműködések ellenére a következő éveket az eltérő politikai-gazdasági érdekek, illetve az ideológiai különbségekből fakadó feszültségek határozták meg. Bár a II. világháború alatt a Nyugat és az oroszok szövetségesként harcoltak, a felek közti kapcsolatot nem a harmónia jellemezte, gondoljunk csak a Molotov–Ribbentrop-paktumra, a háború alatti folyamatos bizalmatlanságra vagy a különböző érdekekre.
Az Észak-atlanti Szerződés Szervezet (NATO) 1949-es megalakulása a két világháború utáni geopolitikai átrendeződést és az új nemzetközi rendet tükrözte. Ezzel párhuzamosan az amerikai–szovjet interakció beárnyékolását is eredményezte. A szovjetek tudván, hogy kevés esélyük van a katonai dominanciára a NATO-val szemben, erőfeszítéseiket más területekre – például a sportra (olimpia), a sakkra és az űrkutatásra – összpontosították, ahol képesek voltak versenyelőnyre szert tenni.
Az űrverseny jelentősen befolyásolta az amerikai–szovjet kapcsolatok megítélését. Ha az olyan mérföldkőnek számító eseményekre gondolunk, mint az 1962-es kubai rakétaválság vagy az 1975-ben aláírt Helsinki Záróokmány, sokak számára ez egy meglehetősen furcsa versenynek tűnt. Ennek oka az lehetett, hogy a két fél közötti súlyos politikai válság közepette az űrverseny nem egy hagyományos konfliktus volt a hidegháborúban.
A hidegháború történelmi szempontból rövid (1947–1991), ám annál félelmetesebb időszakában a szovjet és az amerikai vezetők többször is arra kényszerültek, hogy különféle fegyverkezési szerződésekben állapodjanak meg:
- SALT I megállapodás, köztük az ABM-szerződéssel (1972): rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés,
- SALT II (1979): stratégiai nukleáris fegyverzet korlátozása,
- INF-szerződés (1987): a közepes hatótávolságú nukleáris fegyverekről szóló szerződés,
- START I (1991): stratégiai fegyverzetcsökkentő egyezmény a nukleáris fegyverek korlátozására.
Mindebből jól látható, hogy az amerikai–szovjet kapcsolatok középpontjában a fegyverkezés és a katonai versengés állt. A konfliktusokért azonban nem kell másik kontinensre menni, lásd az amerikai és kubai konfliktusokat vagy az Orosz és Oszmán Birodalmak közötti viszonyt. A Törökországról és Oroszországról szóló cikkünkben többet megtudhatsz arról, hogy milyen események járultak hozzá a török–orosz kapcsolatok alakulásához.
A hidegháború utáni kapcsolatok
A Szovjetunió 1991 karácsonyán felbomlott, amellyel megalakult az Orosz Föderáció. Első választott elnöke, Borisz Jelcin szociáldemokrata kezdeményezésekkel törekedett a szovjet rendszer teljes felszámolására. Célja az volt, hogy Oroszország egyenlő esélyekkel induljon a világ színpadán.
A Bush-kormányzat (1989–93) ideje egybeesett a hidegháború végével és a Szovjetunió felbomlásával, amellyel az orosz–amerikai kapcsolatokat egyre több együttműködés jellemezte. Jelcin például jelentős nemzetközi és pénzügyi támogatást kapott a Bush-kormányzattól Oroszország politikai átalakulásához és a gazdasági válság kezeléséhez, illetve a gazdaság modernizálásához.
A 90-es évek második felében a Clinton-adminisztráció alatt tovább erősödtek az amerikai–orosz kapcsolatok, de a különböző geopolitikai érdekek és feszültségek továbbra is jelen voltak. Az USA pénzügyi segélyei és hitelei például nemcsak az orosz gazdaság stabilizálást segítette, hanem a helyi oligarchák, illetve az Oroszországban tevékenykedő amerikai vállalkozók hatalmát is növelte, ami nagyobb társadalmi egyenlőtlenségeket eredményezett.
A globális piacgazdaságba való integrációt Oroszország a világ számos országával kötött kereskedelmi egyezményekkel és diplomáciai kapcsolatokkal próbálta biztosítani. A biztonsági, politikai és gazdasági együttműködés növelése érdekében Moszkva és Washington különféle egyezményekben, illetve tanácsok és hivatalok megalapításában állapodtak meg. Ebből a szempontból 1997 kiemelkedően fontos év volt:
A NATO–Oroszország Alapokmány aláírásával a két fél a biztonságpolitikai kérdésekben is szorosabb együttműködésre törekedett.
Jelcin és Clinton találkozóján megerősítették az orosz–amerikai együttműködést és a globális biztonság kérdéseit.
A két ország stratégiai nukleáris fegyverzetének további csökkentése érdekében megkötötték a START II egyezményt.
1999-ben a NATO új tagállamokkal bővült kelet felé, amit Oroszország a területét fenyegető lépésnek tekintett. Ennek ellenére a 2000-ben orosz elnöknek választott Putyin is tett utalásokat Oroszország lehetséges NATO- és EU-tagságára. A következő években azonban a NATO terjeszkedésével – beleértve az egyes korábbi szovjet tagállamokat és Oroszország katonai érdekszféráit –, illetve a NATO által a Közel-Keleten képviselt politikai irányvonalakkal Putyin egyre inkább elfordult a NATO-csatlakozástól.
Az orosz–amerikai kapcsolatok az első Trump-adminisztráció alatt
Az Oroszország által provokatívként elkönyvelt összes amerikai lépés közül egyik sem háborította fel és talán rémisztette meg annyira Moszkvát, mint a NATO keleti határainak kiterjesztése. Oroszország hivatalosan sosem pályázott NATO-tagságra és a 2000-es évek elejétől egyre inkább el is fordult annak lehetőségétől és vágyától. Az egyetlen mód, ami rendelkezésére állt annak érdekében, hogy megakadályozza a határai közelébe telepített rakétákat, az a szervezet destabilizálása volt.
Nem bocsátkozunk találgatásokba arról, hogy Donald Trump mindig is megvetette-e a NATO-t vagy csak politikai hatalomra kerülésével érzett késztetést arra, hogy nyilvánosan állást foglaljon ellene. Bármikor is alakult ki benne ez a gondolat és bármilyen okot is talált országának legfontosabb katonai szövetségének ellenzésére, álláspontjával tökéletesen szolgálta Putyin céljait. Az orosz elnök láthatóan annak is nagyon örült, hogy Trump ki akarta vonni az amerikai csapatokat Európából.
Ha figyelembe vesszük, hogy az USA a NATO legnagyobb anyagi támogatója, vajon Trump akkori fenyegetőzései a NATO finanszírozásának megszüntetésével valóban olyan veszélyes következményekkel jártak volna?
Az USA mellett nem szabad megfeledkezni a 31 másik tagállamról és a csatlakozási folyamatban lévő országokról sem. Bár Trump a 2021-es amerikai választások elvesztésével nem tudta beváltani ígéreteit, a Biden-adminisztrációt váltva 2025. január 20-án visszatért a Fehér Házba, ahonnan következő lépéseit az egész világ tágra nyílt szemekkel figyeli.
Tetszett ez a cikk? Értékeld!
Loading...