Elsőre sokan megdöbbennek az Oroszország–NATO csatlakozás lehetőségének hallatán. Azok számára viszont, akik ismerik Oroszország történelmét és az Orosz Föderáció biztonságpolitikai és gazdasági instabilitását a Szovjetunió bukását követően, az orosz NATO-tagságnak igenis van értelme: a NATO-val és a Nyugattal való együttműködést Mihail Gorbacsov, Borisz Jelcin és kezdetben Vlagyimir Putyin is jelentősen támogatta.
Ha kicsit visszább tekintünk a történelembe, az Orosz Birodalom a 19. század közepéig feudális állam volt. Az ipart és az infrastruktúrát lassú fejlődés jellemezte: a nehézipartól és a vasúthálózattól eltekintve a birodalom fejlettsége jelentős hátrányban volt a nyugat-európai régiókkal szemben. Gyakorlatilag csak Szentpétervár és Moszkva tudott valamelyest lépést tartani a nyugati nagyvárosokkal.
A haderőt illetően míg a Nyugatra technológiai fejlettség, szervezett hadsereg és korszerű stratégia volt jellemző, addig az Orosz Birodalom hadserege a nyugati országokhoz képest elavult fegyvereket és felszerelést alkalmaztak. Összességében a 20. század elejére az Orosz Birodalom alapvetően még mindig elmaradott volt Nyugat-Európához képest. A második világháború idejére és az azt követő hidegháborús időszakban azonban ez teljes fordulatot vett: a hadipar kiemelt helyet foglalt el a szovjet gazdaságban, amivel az állam had- és katonai ipara a világ egyik legfejlettebbjévé vált.
A Szovjetunió széthullását követően az Oroszországi Föderáció globális ügyekbe való integrációja és a Nyugat, illetve a NATO felé való nyitottságának első jelei biztatóak voltak. Az USA pénzügyi segélyekkel és hitelekkel támogatta Oroszország modernizálását. Ezek a támogatások nagyban hozzájárultak az ország politikai átalakulásához és a gazdasági válság kezeléséhez, de a helyi oligarchák hatalmát növelve egyben nagyobb társadalmi egyenlőtlenségeket is szültek. Az Egyesült Királyság a pénz helyett királyi látogatás révén próbálta javítani a brit–orosz kapcsolatokat: II. Erzsébet királynő 1994-es látogatása volt az első hivatalos brit uralkodói látogatás az orosz területen.
A globális piacgazdaságba való integrációt Oroszország a világ számos országával kötött kereskedelmi egyezményekkel és diplomáciai kapcsolatokkal próbálta biztosítani. A biztonsági, politikai és gazdasági együttműködés növelése érdekében pedig a NATO-tagság lehetősége is felmerült, amelynek alapjait különféle egyezmények, tanácsok és hivatalok megalapításával fektették le.
Bár Oroszország hivatalosan sosem pályázott NATO-tagságra, 2000-ben a Jelcint váltó Putyin komolyan fontolóra vette annak lehetőségét, miközben szoros politikai és biztonsági kapcsolatot próbált kiépíteni a Nyugattal, különösen Washingtonnal. A következő években azonban a NATO terjeszkedésével és a Közel-Keleten zajló háborúk következtében, amelyekben a két fél ellentétes érdekeket képviselt a NATO-tagság lehetősége gyorsan szertefoszlott.
Oroszország és a NATO viszonyát annak 1949-es megalapítása óta a romló, majd normalizálódó kapcsolatok folyamatos váltakozása jellemezte. A jelenlegi ukrajnai események új fejezetet nyitottak meg a két fél között, amely globális biztonsági, politikai és gazdasági következményekkel jár. Ebben a cikkben ezért az alábbi összefoglaló táblázatot követően közelebbről is megvizsgáljuk a nagyhatalmak kapcsolatát a NATO, köztük néhány alapító, korán csatlakozó és a csatlakozásra váró tagállamot is, amellyel mélyebb betekintést nyerhetünk a NATO és Oroszország közti ellentmondásokba.
| Különböző országok kapcsolata a NATO-val | |
|---|---|
| Egyesült Államok | A NATO alapító tagja, politikailag és katonailag is kulcsfontosságú szereplő. A korábbi Trump-kormány a NATO-ból való kilépéssel fenyegetőzött. |
| Egyesült Királyság | A NATO alapító tagja. A Brexit ellenére nem áll szándékában megszakítani NATO-kapcsolatait és továbbra is aktív szereplő a szövetség katonai és politikai döntéseiben. |
| Törökország | 1952 óta NATO-tag annak ellenére, hogy nem az észak-atlanti térséghez tartozik. Törökország felvételének fő célja a Szovjetunió Balkán-félszigeten és Közel-Keleten történő terjeszekdésének megakadályozása volt. |
| Kína | Az ENSZ Alapokámyát tekinti világszintű irányító dokumentumnak és határozottan kiáll a NATO-val szemben. |
| Oroszország | A hidegháború után nyitott volt a NATO-tagságra és több kezdeményezésben is részt vett. Minden együttműködésnek vége szakadt, miután Oroszország 2014-ben annektálta a Krím-félszigetet. |
Az USA, az Egyesült Királyság és a NATO
Az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság 10 másik országgal közösen alapították meg az Észak-atlanti Szerződés Szervezetet (NATO) 1949. április 4-én. Bár diplomáciai megközelítéseikben határozottan különböznek, és bár az USA időnként megkérdőjelezte a NATO melletti elkötelezettségét, a NATO-ról mint védelmi szervezetről alkotott nézeteikben egységesnek tekinthetők.
A második világháborút követően 1947-ben a britek a diplomácia eszközével katonai egyezséget (dunkerque-i szerződés) kötöttek a franciákkal egy esetleges újabb német agresszió ellen. Ezt 1948-ban a brüsszeli szerződéssel erősítették meg, amelyhez a Benelux államok is csatlakoztak. Ez a védelmi szerződés a gazdasági, szociális és kulturális együttműködés mellett kölcsönös katonai védelmet jelentett a következő 50 évben a potenciális német támadás és a Szovjetunió terjeszkedése esetén.
Ezzel párhuzamosan ezek a szerződések jelentették az elsődleges eszközöket a kommunizmus terjeszkedésének és a szovjet erőfeszítések megfékezésére. Az egyezményhez a Benelux államok, az Egyesült Királyság és Franciaország mellett 1949-ben további országok is csatlakoztak, amellyel megalakult az általános nemzetközi biztonságot célzó NATO:
- Dánia
- Kanada
- Olaszország
- Portugália
- Norvégia
- Izland
- USA
1950-re nyilvánvalóvá vált, hogy a NATO-nak nemcsak védelmi politikáját kell felülvizsgálnia, hanem ki kell bővítenie vezető szerepét is. Ezzel összhangban alapították meg 1953-ban Franciaországban a Szövetséges Erők Európai Főparancsnokságot (SHAPE), a NATO egyik legfontosabb katonai irányító testületét.
Bár a közvéleményben a NATO megalapítását általánosan az USA-nak tulajdonítják, a szövetség létrejöttét a brit diplomácia kezdeményezte az európai hatalmak támogatásával. Hatalmas védelmi költségvetéséből kifolyólag és gazdasági nagyhatalomként azonban az USA nem véletlen játszik kulcsfontosságú szerepet a szövetség működésében. Az USA NATO melletti elkötelezettsége értelemszerűen az orosz–amerikai kapcsolatokra is rányomja bélyegét.
Törökország és a NATO
Tekintettel arra, hogy Franciaország, az Egyesült Királyság és a Benelux államok kezdeményezték a NATO alapjául szolgáló szövetség létrejöttét, talán nem meglepő, hogy a szövetséget a földrajzi elhelyezkedésükről nevezték el. Még ha az USA-ra, Kanadára és a többi alapító államra is gondolunk, mindegyikük elég közel található az Atlanti-óceánhoz, hogy a név még mindig helytálló legyen.
Ebből kifolyólag Törökország (és Görögország) nem igazán illik erre a leírásra. Valójában Törökország még csak nem is teljes egészében az európai kontinensen fekszik, sőt nagyobb területe Ázsiában található. Ennek ellenére 1952-ben Törökország is NATO-taggá vált. A Szovjetunió határán fekvő Törökország felvételének hátterében a szovjet terjeszkedés elleni védelem volt:
Törökország stratégiai helyzetéből adódóan kulcsfontosságú szereplő a Közel-Kelet, a Fekete-tenger és a Kaukázus térségében. Törökország felvétele így biztosította a hozzáférést a NATO számára ezekhez a területekhez.
Törökország felvételével csökkent a Szovjetunió Balkánon és a Közel-Keleten történő terjeszkedésének lehetősége.
A NATO-tagság a védelem mellett jelentős gazdasági és politikai támogatást is jelentett Törökország számára.
Mindez nem azt jelenti, hogy Törökország és Oroszország rossz kapcsolatot ápolna: a két fél gazdaságilag és politikailag is együttműködik, amely gyakran ellentmondásos viszonyokat teremt a szövetségen belüli politikai döntésekkel.
Ukrajna–NATO kapcsolatok
A vasfüggöny leomlása után nem kellett sok idő ahhoz, hogy Ukrajna NATO-tagságot kérvényezzen. Közvetlenül az 1991-es függetlenné válása után az Euro-atlanti Partnerségi Tanácshoz, majd 1994-ben a Partnerség a Békéért programhoz (PfP) való csatlakozásával ösztönözték a NATO-val való együttműködést.
2008-ban a bukaresti NATO-csúcson a NATO kijelentette, hogy Ukrajna a jövőben felvételt nyerhet a szövetségbe, de a kezdeményezés megakadt, amikor a sokak által tisztességtelennek tekintett 2010-es választásokat követően Viktor Janukovics személyében oroszbarát elnök és kormány került az ukrán politika élére. Az ukrán nép nem fogadta békésen az új vezetőt. A NATO- és EU-tagságra irányuló törekvések megszüntetése tömeges és erőszakba fulladó tüntetéseket váltott ki (Euromajdan tüntetések). Janukovics 2014-ben elmenekült Ukrajnából.
Az ellenzék által vezetett új kormány miniszterelnöke Arszenyij Jacenyuk lett, aki Ukrajna NATO-csatlakozása helyett a politikai stabilizációt és az ország irányításának visszaszerzését tűzte ki célul. Miután azonban Oroszország elfoglalta a Krím félszigetet, Jacenyuk kormánya fokozta az együttműködést a NATO-val annak ellenére, hogy az országon belüli instabilitás és megosztottság 2014-ben alapjaiban véve ásta alá a csatlakozás lehetőségét. 2019-ben Ukrajna az EU- és a NATO-tagsághoz szükséges normák függvényében módosította alkotmányát.
Mivel a tagsághoz minden országnak meg kell felelnie bizonyos kritériumoknak, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár kijelentette, hogy Ukrajna a 2022-ben Donbászban kirobbant események ellenére sem részesül különleges bánásmódban a NATO-tagság megszerzését illetően. Bár a Krím félsziget 2014-es annektálása előtt az ukrán közvélemény nem volt túlnyomórészt NATO-párti, az orosz agresszió radikálisan megváltoztatta a helyzetet, és sok ukrán számára a NATO-tagság biztonsági garanciát jelentene.
Annak ellenére, hogy Ukrajna a NATO valamennyi tagállamával jó kapcsolatot ápol, mivel Ukrajna nem NATO-tag, ezért nem engedélyezett a NATO-tagállamok közvetlen katonai beavatkozása.
Oroszország és a NATO
George Robertson 1999 és 2003 között szolgált a NATO főtitkáraként, aki a 2000-ben orosz elnöknek választott Putyinnal folytatott beszélgetése alapján úgy idézett, hogy Putyint valóban érdekelte Oroszország NATO- és EU-tagsága. Robertson üdvözölte az ötletet és felvázolta a két szövetséghez való csatlakozáshoz szükséges hosszadalmas jelentkezési folyamatot és várakozási időszakot. Putyin figyelmesen meghallgatta Robertsont és a következőt válaszolta:
Mi nem állunk be a sorba olyan országok közé, amelyek nem számítanak.
A „nem számító országok" különösen fontos és kényes téma volt Putyin számára. Másik interjúkban nem sokkal a beiktatását követően viszont úgy nyilatkozott, hogy Oroszország európai örökséggel rendelkezik és fontolóra veszi a NATO-tagságot, amennyiben országát, beleértve a nézeteiket és álláspontjaikat egyenrangúnak tekintik.
A következő években azonban a NATO terjeszkedésével, beleértve az egyes korábbi szovjet tagállamokat és Oroszország katonai érdekszféráit, illetve a NATO által a Közel-Keleten képviselt politikai irányvonalakkal Putyin egyre inkább elfordult a NATO-csatlakozástól.
Oroszország tagja volt a G8-nak (1998) és a Kereskedelmi Világszervezetnek (2012) is, az orosz gazdaság mégis nehézségekkel küzdött. Egyes források szerint ezért az sem kizárt, hogy a NATO-tól gazdasági segítséget várt volna a katonai engedményekért cserébe. Fő exportcikke a gáz volt, amelyet egy Ukrajnán keresztül futó vezetéken keresztül szállított az európai nemzeteknek, köztük a NATO-országoknak. Putyin a 2014-es eseményeket követően többször is azzal fenyegetőzött, hogy leállítja a gázszállítást.
A 2014-es narancsos forradalom után, amikor Ukrajnában nyugatbarát kormány került hatalomra, egyre gyakrabban törtek ki az effajta viták. Az elemzők úgy vélték, hogy Putyin általában véve a Nyugatot és különösen Ukrajnát akarja megbüntetni, amiért megszakította az Oroszországhoz fűződő, általuk történelminek tekintett kapcsolatokat.
A gázszállítás leállításáról szóló fenyegetések 2022-ben ismét megjelentek: az ukrajnai háború ellenére a gáz továbbra is jelentős fennakadások nélkül áramlott az ukrajnai vezetéken keresztül, ám 2025. január 1-jén lejárt az orosz gáz Ukrajnán keresztül történő tranzitját szabályozó egyik legfontosabb szerződés, amit Kijev nem kíván meghosszabbítani, amennyiben továbbra is orosz gáz futna a vezetékein. Mindez jelentős hatással lesz az Európai Unió egyes országaiba irányuló orosz gázexportra.
A NATO és Oroszország eltávolodását 2021-ben tovább mélyítette a 2002-ben létrehozott NATO–Oroszország Tanács megszűnése. Amikor a NATO nyolc orosz diplomatát utasított ki kémkedés gyanúja miatt, Oroszország válaszul visszahívta a maradék 10 diplomatát, és bezárta a NATO moszkvai információs irodáját. Aztán Putyin fordított a kockán azzal, hogy kémkedéssel és katonai provokációkkal vádolta a NATO-t. Erre többek közt az adhatott indokot, hogy a NATO egy 26 országot érintő, hónapokig tartó hadgyakorlatot hajtott végre Oroszország határainál.
A geopolitikai feszültségek és a nyugati országokkal való ellentétek eredményeként Oroszország Kínával ápol egyre szorosabb kapcsolatokat. Régóta tartó katonai, diplomáciai, gazdasági és politikai együttműködésük mellett mindkét fél nyíltan állást foglal a NATO nézeteivel szemben.
Cikkünkből jól látható, hogy a világ nagyhatalmainak kapcsolata rendkívül összetett. Mivel ezek a kapcsolatok alapvetően befolyásolják a globális politikai, gazdasági és biztonsági helyzetet, a mai világpolitikai helyzet alapos megértéséhez elengedhetetlen megvizsgálni az olyan nagyhatalmak viszonyait, mint Kína, Oroszország, az USA és az Egyesült Királyság.
Tetszett ez a cikk? Értékeld!
Loading...
