Oroszország és Törökország egyaránt olyan birodalmakból alakult ki, amelyek jelentős történelmi és politikai szerepet játszottak a határaikon belül és azon túl is. Ami nem változott, az az, hogy a két országnak Recep Tayyip Erdogan és Vlagyimir Putyin személyében ma is olyan erős vezetőik vannak, akik meghatározó szerepet játszanak a globális politika és gazdaság színpadán.
A geopolitikai kérdésekben való időszakos együttműködésükből és a kölcsönös érdekeik összehangolásából kifolyólag sokan úgy vélik, hogy a két ország szoros és jó kapcsolatot ápol egymással.
Íme néhány példa, amiből arra következtethetünk, hogy Putyin és Erdogan elnök nagyszerű szövetségesek:
- 2017-ben Oroszország feloldotta a Törökországgal szembeni szankciókat, és visszaállította a vízummentességet a két ország között.
- Erdogan támogatta Putyint, amikor a nemzetközi közösség elítélte és szankciókat vezetett be Oroszország ellen 2014-ben a Krím félsziget annektálása után.
- Erdogan kiállt Putyin mellett, amikor Joe Biden amerikai elnök 2021-ben gyilkosnak nevezte Putyint.
- A 2022-ben Ukrajnában indított orosz inváziót követően Erdogan az 1936-os montreux-i egyezmény egyes részeire hivatkozva lezárta a Fekete-tengerhez vezető Boszporusz és Dardanellák szorosokat minden hadihajó számára.
- Törökország távolról sem támogatja Oroszország háborús erőfeszítéseit Ukrajnában, és jelentős közvetítő szerepet vállal a béke érdekében.
A két ország viszonya azonban ma és a múltban sem volt mentes a feszültségektől. Földrajzi közelségük miatt szoros történelmi, gazdasági és kulturális kapcsolatok alakultak ki közöttük, amelyek nemcsak együttműködéshez, hanem gyakran rivalizáláshoz is vezettek. Ebből kifolyólag Törökország és Oroszország nem az a szövetséges, aminek elsőre sokan gondolják őket. Utazzunk hát vissza az időben, hogy felfedezzük azokat az eseményeket, amelyek meghatározták ezt a két hatalmat és kapcsolatukat.
Az Oszmán Birodalom
Az Oszmán Birodalom 1301–1922 közt több mint 600 éven keresztül állt fenn és Európától (Balkán-félsziget és Közép-Európa déli része) kezdve Nyugat-Ázsián át egészen Észak-Afrikáig húzódott. Az oszmánok hosszan tartó uralma és kiterjedt birodalma vetett véget a Bizánci Birodalomnak: I. Oszmán, az Oszmán Birodalom alapítója sikerrel vette fel a harcot a bizánciakkal, ám a fővárost, Konstantinápolyt csak 1453-ban tudták bevenni II. (Hódító) Mehmed uralma alatt.
Az Oszmán Birodalom egyik legismertebb szultánja I. Szulejmán (Szulejmán, a Pompás), aki újradefiniálta, hogy mit jelent uralkodónak lenni. Uralkodása 1520–1566 közt az Oszmán Birodalom aranykoraként vonult be a történelembe. Ez a nagyszerű vezető láthatóan nagyon szerette volna terjeszteni a tanításait és hatékony módszerekkel rendelkezett a hűség biztosítására. Még 1566-ban bekövetkezett halála után is, sőt a birodalom széthullásáig fenntartották az általa megalapozott normákat.
De pontosan mitől voltak az oszmánok olyan sikeresek hatalmas területeik megtartásában és kultúrájuk megalapozásában?
A 13. századi Anatóliát rivalizáló fejedelemségek szétszórt csoportjai irányították. Innen származott I. Oszmán is, akinek apja a 13. század közepén vélhetően a Mongol Birodalom elől menekülve vezette oda törzsét. A Kayı törzs bégjeként Oszmán sikere abban rejlett, hogy területeit sikeresen tudta növelni a Római Birodalom kettészakadásával létrejött Bizánci Birodalom és annak fővárosának, Konstantinápoly (a Bizánci Birodalom alatt Bizáncként ismert) ellen folytatott támadásaival. Bár származásáról és haditechnikáiról kevés információnk van, ő fektette le az Oszmán Birodalom alapjait, és a birodalom róla kapta nevét.
Az Oszmán Birodalom létrejöttét és fennállását számos csata alakította:
- A bizánci–oszmán háborúk 200 évig tartó sorozatos harcot jelentettek, amelyek végül oszmán győzelemmel zárultak.
- A bolgár–oszmán háborúk a Bolgár Birodalom összeomlásához vezettek.
- Bursa meghódításával 1326-ban az oszmán törökök megalapították első fővárosukat.
- A szerb–oszmán háborúk 1352-től 1878-ig több évszázadon is átíveltek. Az első rigómezei csatával 1389-ben megnyílt az út a Balkánon a további terjeszkedés felé, míg a második rigómezei csata 1448-ban biztosította az oszmánok hosszú távú uralmát a Balkánon.
- A nikápolyi csatában 1396-ban az oszmánok megakadályozták a keresztény szövetségesek Balkánra irányuló ellenállását.
- Thesszaloniki ostromával 1430-ban az oszmánoknak sikerült megszilárdítani jelenlétüket a Balkánon, miközben az Égei-tengeren is nagyobb befolyást szerzett.
Természetesen az oszmánok sem voltak legyőzhetetlenek:
- Az ankarai csatában (1402) elszenvedett pusztító vereség egy 11 évig tartó polgárháborúba taszította az Oszmán Birodalmat, amit végül I. Mehmed szultán tudott újra egységesíteni és újjászervezni.
- 1571-ben az oszmánok Lepantónál súlyos vereséget szenvedtek a Szent Liga keresztény erői ellen vívott tengeri csatában, amely az oszmán uralom végét jelentette a Földközi-tengeren.
- 1683-ban Bécsben szenvedte el a birodalom az egyik legsúlyosabb vereségét, amivel az Oszmán Birodalom hanyatlásnak indult.
Az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom elsődlegesen a Kaukázus és a Fekete-tenger körüli területek ellenőrzéséért versengtek. A 16–18. században számos csatát vívtak, amelyekkel az Orosz Birodalomnak sikerült fokozatosan megerősítenie dominanciáját a Balkánon és a Fekete-tenger térségében.
A 19–20. században az Orosz Birodalom képes volt tovább növelni jelenlétét, amely további feszültségekhez vezetett a két fél között. Az Oszmán Birodalom széthullása a 20. század elején a szovjet–török kapcsolatok átalakulását jelentette, amelyek középpontjába geopolitikai érdekek kerültek.
Az Orosz Birodalom
Az Oszmán Birodalomhoz hasonlóan a cári Oroszország is egyetlen viszonylag kis területtel, a Moszkvai Fejedelemséggel (majd Nagyfejedelemséggel) indult a 14. században, amely képes volt fokozatosan bekebelezni a hozzá közel eső fejedelemségeket. Az első jelentős lépésük a Kijevi Rusz területén hosszú ideig uralkodó kegyetlen mongol tatár hódítók legyőzése volt. Ezzel jelentősen megnyílt előttük az út a további terjeszkedéshez.
Konstantinápoly 1453-as bukása jelentős politikai és vallási változást eredményezett a térségben. Mivel III. (Nagy) Iván moszkvai nagyfejedelem igényt tartott a Bizánci Birodalom keresztény örökségének átvételére, ezért a Bizánci Birodalom jelképét, a kétfejű sast választotta címerének. Célja az orosz befolyás bizánci területeken és a keleti kereszténység körében való kiterjesztése volt. Az Arany Horda legyőzésével felszabadította Moszkvát, és megháromszorozta az ország területét.
Fia és utódja, a Rettegett Ivánként ismert IV. Iván az Orosz Birodalom első cárjaként folytatta a kereszténység és a birodalom kiterjesztését, miközben csökkenteni próbálta az egyház befolyását. A hadsereg felülvizsgálatával létrehozta az első állandó orosz hadsereget és lefektette a központilag irányított orosz birodalom alapjait. A földesurak (bojárok) hatalmát az opricsnyina állami intézkedéssel igyekezett korlátozni.
Apjához hasonlóan IV. Iván is sikeresen terjesztette ki a birodalom határait. Az orosz cár már hatalmas területek birtokában volt, mégis többet akart. Egyszerre csapott le keletre és nyugatra, több sikert aratva a gyéren lakott szibériai területeken, amelyek közelebb vitték a harcoló erőket Ázsiához.
Az új hódítások mindeközben belső ellentéteket is kiváltottak, amit tovább súlyosbított az éhínség és a moszkvai tűzeset. Iván a nyugati terjeszkedésben látta a megoldást, de az 1578-ban indított livóniai háború rengeteg költséggel és végül vereséggel zárult.
A 16. század végén uralkodó politikai és társadalmi problémák időszakára zűrzavaros időkként (smuta) szokás hivatkozni, ami egy hosszú, külföldi beavatkozásokkal is tarkított polgárháborús időszakot jelentett Oroszországban. Az orosz önkéntes hadseregnek például csak Moszkvában sikerült visszaverniük a lengyeleket.
A zavargásokat követően a Romanov-dinasztia hatalomra törésével 1613-ban a birodalom ismét mozgásba hozta terjeszkedési terveit és végül több évtizednyi harc után elérte a Csendes-óceán partvidékét. A 17. század elején a kozákok függetlenségi törekvéseinek következményeként Ukrajna területei két részre szakadtak: a Dnyeper folyó nyugati partja a Lengyel Királyság fennhatósága alatt maradt, míg a keleti oldal (a mai Kelet-Ukrajna) orosz befolyás alá került. Ez a történelmi és geopolitikai kontextus lehet az alapja Oroszország NATO-ellenes álláspontjának is.
Túl a birodalmon: az orosz és török államok
Bár Törökország és Oroszország történelmében több párhuzamot is találni, különösen a területi terjeszkedést és az azzal járó társadalmi sokszínűséget illetően, az egyik legszembetűnő különbség az, hogy az oszmánok minden törekvésükhöz magas szintű szakértelmet és szervezettséget társítottak. Működő kormányzattal rendelkező városokat, valamint kereskedelmi és társadalmi hierarchiarendszereket hoztak létre és mindeközben az oktatást és a művészeteket is ösztönözték.
Az Orosz Birodalom egyrészt sokáig csak a katonai gépezetük folyamatosan fenntartásán dolgozott, másrészt akkoriban – egészen I. Péter cár gazdasági-társadalmi reformjaiig – nem is voltak ilyen nagyszabású elképzeléseik, és a megvalósításukhoz szükséges eszközökkel sem rendelkeztek.
Mivel a két birodalom határa egymást súrolta, a terjeszkedési vágyból kifolyólag elkerülhetetlenek voltak az összecsapások. Ezen felül azonban számos más tényező is hozzájárult a konfliktusokhoz:
- Az oszmánok politikai és katonai szempontból is támogatták az Orosz Birodalom területén élő muszlim közösségeket.
- A Fekete-tenger feletti ellenőrzés megszerzése mindkét fél számára fontos kereskedelmi útvonalakat és a haditengerészet kiépítésének lehetőségét jelentette.
- Az oszmán muszlim és orosz ortodox keresztény birodalom között ideológiai és vallási ellentétek voltak.
- Mindkét fél kiterjeszteni kívánta a határait és aggódott a másik hatalom növekvő befolyása miatt.
Ezekből az okokból kifolyólag az oszmánok és az oroszok folyamatosan betörtek egymás területére. Ennek egyik nevezetes példája volt a Földközi-tenger feletti irányításért zajló 1768–74-es orosz–török háború. Bármilyen kiterjedt is volt az Orosz Birodalom, csak a Balti-tengeren rendelkezett kikötőkkel, ahol a forgalom az időjárástól függött. Az év több mint felében ezek a kikötők megközelíthetetlenek voltak.
Bár az oroszok a Csendes-óceán partján is sikeresen megszerezték és kiépítették kereskedelmi állomásaikat, a települések és az ipar nem közvetlenül a Csendes-óceán partvidékén alakultak ki. Az orosz–török háborúval az oroszok hozzáférést nyertek a Fekete-tengerhez és végül a Földközi-tengerhez, ahonnan kiterjeszthették nemzetközi hatókörüket.
A háborút lezáró kücsük-kajnardzsi béke azt is lehetővé tette Oroszország számára, hogy az Oszmán Birodalmat más módon is megfélemlítse azáltal, hogy az egyezmény felhatalmazta az oroszokat az Oszmán Birodalom ügyeibe való beavatkozásra a keresztények és a muszlim szlávok védelme érdekében. Ez azt jelentette, hogy az Orosz Birodalom azokat az Oszmán Birodalom alatt élő csoportokat támogatta, akik tulajdonképpen lázadtak az oszmánok ellen.
A 20. század eleji kapcsolatok
Az Orosz Birodalom Szerbia szövetségeseként lépett be az I. világháborúba, melynek során Franciaország és Nagy-Britannia oldalán a németek, az osztrák–magyarok és az Oszmán Birodalom ellen harcolt. Az I. világháború egyik hatalom számára sem alakult jól és végül mindkét birodalom összeomlását, majd teljes megszűnését okozta: az Orosz Birodalom végét az 1917. évi októberi (bolsevik) forradalom, az Oszmán Birodalom végét pedig 1922-ben a szultánság eltörlése, majd 1923-ban a lausanne-i békeszerződés jelentette.
Bár ellenkező oldalon harcoltak a nagy háborúban, 1918-ban a központi hatalmakkal együtt az Oszmán Birodalom is aláírta a breszt-litovszki békeszerződést a bolsevik Oroszországgal. Bár ezzel sikerült megszilárdítani a bolsevik uralmat, ezzel a szerződéssel az oroszok csak komoly területi és anyagi veszteségekkel tudtak kilépni a háborúból, köztük Örményország egyes területeinek elvesztésével az Oszmán Birodalom javára.
Lenin pragmatikus politikát folytatott, és támogatta Mustafa Kemal Atatürk függetlenségi mozgalmát, amely az Oszmán Birodalom utáni modern Törökország megalapítására irányult. Bár a bolsevikok és a kemalisták közötti együttműködés erősítette a modern Törökország kialakulását, egyben az Oszmán Birodalom gyengítését is szolgálta.
Mivel a világháború 1918-ban a központi hatalmak vereségével zárult, a szovjetek később semmisnek nyilvánították a breszt-litovszki különbékét, amellyel az elvesztett területek jelentős részét vissza tudták szerezni. Ebből kifolyólag egyesek cselszövésnek tekintik egyrészt a breszt-litovszki békeszerződést, másrészt Atatürk támogatását is, mert a Szovjetunió a későbbiekben visszaszerezte a Kaukázus és a Földközi-tenger feletti ellenőrzést.
A csak 1923-ban megalakult Török Köztársaság még mindig a modernizáció és a gazdasági helyreállás folyamatában tartott, amikor 1939-ben kitört a II. világháború, így érthető módon katonailag és gazdaságilag sem állt készen egy újabb hadviselésre. Ebből kifolyólag az új török állam inkább a semlegesség mellett döntött.
Törökország mindeközben ügyesen lavírozott a szövetségesek és a tengelyhatalmak között a támadások elkerülése és a saját érdekeinek maximalizálása érdekében. Esetenként például engedélyezték a német hadi- és kereskedelmi hajók Fekete-tengerre való belépését. Másrészt a háború végén Törökország is hadat üzent Németországnak és Japánnak.
1939-ben a szovjetek biztonsági okokra hivatkozva a fekete-tengeri szorosok státuszának megváltoztatását követelték, mondván, hogy Törökország nem képes megfelelően biztosítani azok semleges használatát. Ez komoly töréspontot jelentett a két ország közötti kapcsolatokban. A háború után így nem került meghosszabbításra a két fél között 1925-ben kötött megnemtámadási szerződés.
Az 1945-ös potsdami konferencia megerősítette a Vörös Hadsereg megszállása alá került területek szovjet ellenőrzését. A Szovjetunió a szorosok feletti ellenőrzés jogáért is ragaszkodott volna, de ezzel sem Törökország, sem a nyugati hatalmak nem egyeztek. Így amikor 1949-ben megalakult a NATO, Törökország nem várt sokáig a csatlakozással: 1952-ben Törökország is csatlakozott a NATO-tagállamokhoz, amivel hivatalosan is szövetségre lépett a Nyugattal.
Oroszország és Törökország kapcsolata a 21. században
A hidegháború alatt a török–orosz kapcsolatok a geopolitikai rivalizálásból, az ideológiai különbségekből és a regionális érdekellentétekből kifolyólag nem voltak feszültségmentesek. Bár a kapcsolat többször is enyhülni kezdett, jelentős változásokat csak a 60–70-es évek javuló kereskedelmi kapcsolatai, majd a hidegháború vége hozott. A 90-es évek orosz politikáját a Nyugat felé való nyitás jellemezte, és Oroszország NATO-csatlakozása sem volt elképzelhetetlen.
Az új világrendben a mély gazdasági válságból kilábaló Oroszországnak minden segítségre szüksége volt. Ez a két ország kapcsolatainak újrarendezését eredményezte, ami leginkább a szoros gazdasági és energetikai együttműködésben nyilvánult meg.
Tudj meg többet arról is, hogyan alakultak az amerikai–orosz kapcsolatok a hidegháború előtti és utáni időszakban!
Az évszázados ellenséges török–orosz kapcsolatok ellenére a 2000-es évek elején hatalomra kerülő Erdogan és Putyin is egyetértettek abban, hogy közös felelősségük van a régió iránt. Így kezdtek bele egy több évtizedes, máig tartó kapcsolatba. Bár partnerségük gyakran korlátozott és bizalmatlansággal terhelt, mégis hatékony és több diplomáciai kérdésben, például a közel-keleti válságban és a ciprusi konfliktusban is együttműködtek.
A jelenleg Ukrajnában zajló események tekintetében Törökország nyíltan elítélte Oroszország ukrajnai háborúját és az 1936-os montreux-i egyezménnyel összhangban lezárta a Boszporuszon és a Dardanellákon átvezető szorosokat az orosz hadihajók elől. Ebből kifolyólag mégsem beszélhetünk török–orosz konfliktusról, Törökország ugyanis aktív közvetítő szerepet vállal a béke mihamarabbi elérése érdekében.
Miközben mindkét féllel fenntartja a kommunikációt, Törökország NATO-tagként nem csatlakozott az Oroszország elleni szankciókhoz, miközben Ukrajnát is támogatta, és több menekültet is befogadott. Törökország tehát elítéli az agressziót és támogatja Ukrajnát – beleértve Ukrajna NATO-csatlakozását is –, miközben fenntartja pragmatikus kapcsolatát Oroszországgal a saját érdekeinek védelme érdekében.
Ha szívesen olvasnál Oroszország más nagyhatalmakkal való viszonyairól, érdekesnek fogod találni a kínai–orosz kapcsolatokról szóló cikkünk is!
Tetszett ez a cikk? Értékeld!
Loading...